Vitán felül áll, hogy az európai foci tekinthető a világ legnépszerűbb sportjának. Ha valaki hosszabb ideje követi a blogot, valószínűleg levette, hogy nálam is kiemelkedik a sportágak közül. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy azokban a kritikákban is van valami, amikor azt mondják, hogy a futball nem valami férfias sport. Abban az értelemben ez mindenképp igaz, hogy valóban nem lehet úgy végignézni egy meccset, hogy ne legyen benne legalább egy-két felháborító színészkedés. Ahogy a játékosok közelednek a kapu felé, úgy nő annak az esélye is, hogy a labdás játékos már egy kis fuvallat hatására is fél percig hempereg a földön.
Mai főszereplőnk és az ő sportága tökéletes ellentéte az előbbiekben leírtaknak. Nem akarok úgy tenni, mintha rengeteget tudnék a rögbiről, de ha felszínes ismereteim nem csalnak, az új-zélandi All Blacks és legendás kapitányuk Buck Shelford még ezek közül a rendkívül kemény srácok közül is kiemelkedik.
A posztban nem vállalkozom arra, hogy bemutassam sikerekben gazdag pályafutásának minden részletét, egy kifejezett történetet szeretnék megismertetni, ami tökéletesen leírja miért állítom azt, hogy a rögbi játékosok a futballisták ellentétei, ha fizikai kontaktról van szó.
Wayne ‘Buck’ Shelford maori származású játékos a 80-as évek közepén vált az új-zélandi válogatott oszlopos tagjává, majd kapitányává. A válogatottban Franciaország ellen mutatkozott be Toulouse-ban egy 19-7 arányban győztes meccsen.
Ezt követően a két csapat még egyszer megmérkőzött Nantes-ban, amely mérkőzés később a “Nantes-i csata” néven vonult be a sporttörténelembe.
Már 20 perce tartott a meccs, amikor szerencsétlen Buck egy gigantikus rögbijátékosokból álló kupac alján találta magát. Ahogy ott finoman próbálták egymástól elkérni a labdát, Buck-ot valaki arcon rúgta, így a jelenet végére négy foggal könnyebben kászálódott ki a rakás alól. Rosszul hangzik, de egy sokat megélt rögbi játékos valószínűleg legyintene csak: ez benne van…
Nem sokkal ezután jött a következő csapás, aminek hallatán minden férfitárs minimum összerezzen, ha rögbi játékos, ha nem.
Szóval az előbb ezt a kicsi a rakásos jelenetet nem fejtettem még ki teljesen. Igazság szerint a végére nem csak a fogai hiányoztak… Történt, hogy egy stoplis cipő utat talált a legnemesebb része felé, félig leszakítva a herezacskóját, amiből az egyik laszti így szabadon fityegett miközben természetesen ömlött a vér.
Nem, ezek után nem vitte el a mentő, még csak az öltözőbe sem ment be. Annyi történt, hogy lesétált a pályáról és faarccal megvárta, amíg a csapatorvos visszavarta, ami összetartozik. (Állítólag felvételre került a teljes procedúra, de nem találtam meg a felvételt akárhogy kerestem.) Ezután, mint aki jól végezte dolgát visszament a pályára és az addigi lendülettel folytatta a meccset.
A második félidőben aztán kapott egy akkora ütést kapott, amitől elvesztette az eszméletét és már nem is tudott visszatérni a pályára. Abból kiindulva, hogy milyen simán jött vissza az előző eset után, nem semmi kiütés lehetett… Ezt erősíti meg, hogy Shelfordnak a mai napig nincs semmilyen emléke a teljes mérkőzésről. A történtek után és mivel ez volt az egyetlen vesztes meccse a válogatottban (3-16 lett a végeredmény), lehet hogy nem is annyira bánja. Állítólag ez volt minden idők legdurvább rögbi mérkőzése. Több helyen olvasni pletykákat arról, hogy a francia játékosok valamilyen szer hatása alatt álltak, ami akár magyarázat lehet a szokatlan brutalitásra, de hogy ez igaz-e, már valószínűleg sosem fog kiderülni.
Az Új-Zélandiaknak nem is kellett sokat várnia arra, hogy nemes bosszút állhassanak a franciákon. Egy évvel később éppen a világbajnokság döntőjében sikerült őket felülmúlniuk, ki más, mint Buck Shelford vezérletével (29-9).
Buck 1991 -ben váratlanul kikerült a válogatottból, majd 1995-ben vissza is vonult, mint játékos. A szurkolók sokáig követelték vissza, erdménytelenül. Ekkor kapott szárnyra a “Bring back Buck” rigmus.
Visszavonulása óta edzőként szolgálja a sportágat.
