Olimpikon atlétákra gondolva többségünknek nem éppen a finn futók jutnak először eszébe. Megkockáztatom, sokan felkapják a fejüket, amikor azt állítom, minden idők egyik legfantasztikusabb futója egy finn fiatalember, Paavo Nurmi volt.

Vannak sportolók, akik tehetségükre építve tudnak kitűnni és vannak akik, vasakarattal, hihetetlen szorgalom árán jutnak fel a csúcsra. Bejegyzésünk főszereplője ez utóbbi csoportba tartozik.
Van a finneknek egy szavuk, a “sisu”, amit nem tudom le lehet-e egy az egyben fordítani magyarra, de egy szóban fejezi ki mindazt, amit mi az akaraterő, elszántság, kitartás és bátorság szavakkal tudunk körülírni.
Paavo Nurmi pontosan ezt testesítette meg.

Fiatalkora

Egy Helsinkitől nyugatra fekvő városban, Turkuban nőtt fel szerény körülmények között. Az asztalra ritkán került friss hús vagy gyümölcs, a családnak legtöbbször csak fekete kenyérre és szárított halra futotta.
Az iskola sem éppen a szomszédban volt. Több kilométert kellett gyalogolnia nap mint nap, ami télen a mély hóban nem lehetett éppen egyszerű mutatvány.
10 évesen már a helyi sport klub tagja volt, ám érdemben 15 évesen kezdett csak el futóedzéseket végezni.

12 éves korában, apja halála után neki kellett átvennie a fő kenyérkereső szerepét a családban, ezért abbahagyta a tanulást és egy pékség kifutófiújaként vállalt munkát.
1919-ben katonai szolgálatra hívták be. Jellemző történet ebből az időből, hogy amikor egységével egy 20 km-es menetelésre indultak teljes menetfelszerelésben, a feletteseik azzal dobták fel a dolgot, hogy a távot leggyorsabban teljesítőnek jutalmat ajánlottak fel. Szedték is a lábukat a srácok, de a sok cipelnivaló miatt azért a többség nem tudta fenntartani a szapora tempót. Nem lesz nagy meglepetés, leggyorsabban Nurmi teljesítette a távot, amit végig futásban(!) tett meg.
Innen nézve nem is olyan meglepő, hogy csupán egy évvel később már hazáját képviselhette az antwerpeni olimpiai játékokon.

Elsöprő dominancia

Mai szemmel talán meglepő, de a múlt század elején Finnország volt az egyik legsikeresebb nemzet hosszútávfutásban, és nem csak Paavo Nurmi miatt. Az 1920 -as olimpia előtt még mindig Hannes Kolehmainen 1912-es olimpiai sikereit emlegették a finnek (a 16-os olimpia ugyebár elmaradt az I. világháború miatt).
Na, nem mintha ez Nurmit bármennyire is érdekelte volna. Az elbeszélések alapján roppant zárkózott, szűkszavú ember volt, aki riválisaival sem foglalkozott szinte semmit. Mindig csak magára koncentrált.
Amikor egyszer megkérdezték tőle, hogy milyen érzés volt hazáját képviselni az olimpián, egyszerűen csak ennyit válaszolt: “Magamért futottam, nem Finnországért.”
Stílusával is új színt hozott a hosszútávfutásba. Akkoriban az volt a divat, hogy a futók nagy sebességgel bekezdtek, majd a táv nagy részét mérsékelt tempóban tették meg és sprintben fejezték be a futamot.
Nurmi ezzel szemben stopperórával a kezén egyenletes sebességgel futott.

Olimpiai bemutatkozása nem úgy alakult, ahogy eltervezte. Egy francia olimpikonnak, Joseph Guillemot -nak sikerült megelőznie az 5.000 méteres síkfutás utolsó körében, így első nekifutásra (ha-ha) leszorult a dobogó tetejéről. (Ilyen legközelebb 8 évvel és 9 olimpiai arannyal később fordult elő vele.)
Összekapta magát azért és 10.000 méteren már nem adott esélyt az ellenfeleknek. Emellett begyűjtötte még a terepfutás egyéni és csapat aranyérmét is.

Kezdésnek nem rossz mondhatnánk, de az 1924-es párizsi olimpián olyan lélegzetelállító produkcióval rukkolt elő, amivel sikerült elhomályosítania a négy évvel korábbi, egyébként igen jó  szereplését is.
A futószámok ütemezése nem éppen neki kedvezett, mert az 5.000 és 1.500 méteres síkfutás között mindössze 90 perc szünetet hagytak a szervezők.
Kellő magabiztossággal állhatott rajthoz azonban így is mindkét számban, hiszen három héttel korábban Helsinkiben úgy döntött világrekordot ezekben a számokban, hogy a két futás közt csupán egy óra telt el. Ennek tudatában már-már luxusnak is tűnik ez a 90 perc. :)
Most is megnyerte persze mindkettőt, 1.500 -on egy másodperccel maradva el a világcsúcstól.
Még csak ezután következett a terepfutás, amelyet olyan hőségben rendeztek meg, hogy a 42 indulóból kevesebb, mint egy tucatnyian értek célba.

Nurmi természetesen behúzta ezt is különösebb gond nélkül, másfél percet verve a legközelebbi riválisára. Egy-egy újabb arany csapatban és egyéniben is. Öt nap alatt ez volt a hatodik futama.
Végül pedig a 3.000 méteres csapat versenyt is a finnek nyerték, természetesen főszereplőnk aktív részvételével.
Akárhogy is számolom ez öt arany egyetlen olimpián!

Történt ezek után, hogy a 10.000 méteres síkfutásra nem őt, hanem honfitársát Ville Ritola -t jelölte ki a finn vezetés, ami mondanom sem kell, igencsak felbosszantotta Nurmit. 
Ha már így alakult nem is nézte tétlenül, ahogy honfitársa világcsúccsal nyeri meg a versenyt. A biztonság kedvéért a bemelegítő pályán a versennyel párhuzamosan lefutotta ugyanazt a távot és mit ad isten, korábban fejezte be, mint Ritola…

Kettejük rivalizálása folytatódott az 1928-as amszterdami olimpián. Amikor a 10.000 méteres terepfutáson ismét Nurmi nyert megjavítva a saját olimpiai rekordját, valószínűleg még ő sem sejtette, hogy ez lesz az utolsó olimpiai aranyérme.
5.000 méteren már megelőzte Ritola, akadályfutásban pedig egy másik honfitársa, Toivo Loukola szorította a második helyre.

Ekkora már 12 olimpia érem tulajdonosa volt, amelyből 9 arany. Figyelme a maratoni távra terelődött, amivel szerette volna még megkoronázni pályafutását az 1932-es olimpián. Időeredményei alapján erre minden esélye meg is volt, ám a svédek közbeszóltak. Felnyomták ugyanis a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnél, hogy a különböző versenyek után átvett pénzdíjak alapján már profinak számít. A finnek persze fellebbeztek és harcoltak érte amíg lehetett (ki is vitték az olimpiai csapattal), ám végül nem sikerült töröltetniük az eltiltást. Egy évvel később pedig vissza is vonult a versenyzéstől.

Azt mondják a sportban nincsen “ha”, de annyira jó lenne tudni hogy mire ment volna a maratonnal 35 évesen. Felkészülési eredményei alapján azt találgatták, hogy esetleg képes lehet elérni a 2:19:00 -ás időt. Csak viszonyításképpen: a világrekord 2:29:20 volt 1932-ben...

Pályafutása méltatlan befejezése után teljesen visszavonult a nyilvánosságtól. Egészen 1952 -ig nem is nagyon hallatott magáról, amikor is az élet kicsit kárpótolta a 20 évvel korábbi események miatt. A Helsinki olimpián az a megtiszteltetés érte, hogy ő gyújthatta meg a lángot. Megható pillanat volt, a beszámolók szerint sokan megkönnyezték a helyszínen.

1932-ben megházasodott és egy fia született, akivel sosem álltak igazán közel egymáshoz. A házassága is véget ért 2 éven belül. A válás fő oka Nurmi extrém zárkózott természete volt.
Úgy látszik, hogy ugyanaz a ‘gépiesség’ tette alkalmatlanná a családi életre, ami a futásban és később az üzleti életben is sikerességének alapja volt.
Közvetlenül a pályafutása befejezése után dolgozott edzőként majd épitőipari vállalkozóként tett szert jelentős vagyonra.
Utolsó éveit magányosan töltve 76 éves korában hunyt el Helsinkiben.

Ahogyan az a zsenikkel sok esetben lenni szokott, különc figura volt, akit a hírnév sem érdekelt egy fikarcnyit sem. Erről idős korában egyszer azt mondta, hogy a világhírnév annyit sem ér, mint egy rohadt áfonya.
Szobra Helsinkiben, az olimpiai stadion előtt ma is népszerű látványosság.

Ha megtetszett a futás vagy az atlétika világa nézd meg hol van a közeledben olyan sportegyesület, ahol kipróbálhatod ezt a remek sportot! Atlétika sportegyesületek >>