A hegymászás és úgy általában az extrém sportok szélsőséges gondolatokat váltanak ki az emberekből. A többség elképzelni sem tudja mi a fene lehet jó benne. Kisebb vagyonokat áldoznak arra, hogy sanyargassák, életveszélynek tegyék ki magukat újra és újra.
Akit viszont egyszer magával ragadott ez a szenvedély, fittyet hány ezekre és nem tud szabadulni a hegyek gondolatától. Újra és újra nekivág, mert valami megmagyarázhatatlan belső késztetés hajtja a csúcsok felé. Pontosan ilyen ember a mai sztori főszereplője, Yuichiro Miura is.

1932-ben született, Japán legészakibb, hegyekkel tarkított részén , Hokkaido prefektúrában és sorsa talán már azelőtt eldőlt, hogy megszületett volna. Édesapja, Keizo Miura ugyanis ismert síoktató és felfedező volt.

Egy ilyen édesapa mellett nem meglepő, hogy Yuichiro is igen gyorsan tökélyre fejlesztette a sítudását. Édesapjától a síelés szeretete mellett a kalandvágyat is megörökölhette, mert a jól bejáratott pályák helyett mindig inkább a síelés szempontjából még érintetlen területek vonzották. Miután 1964-ben megdöntötte a  síelés sebességi rekordját (172 km/h), olyan helyeken kezdett el síelni, ahol már az is óriási teljesítmény, ha feljut az ember, nemhogy még lesíeljen onnan. Minél extrémebb, annál jobb. Íme egy gyors áttekintés azokról csúcsokról, amelyet síléceivel meghódított:

• 1966 - Fuji, Mount Kosciusko, Mount McKinley
• 1967 - Tasman-gleccser
• 1969 - Popocatépetl, Towers of Paine
• 1970 - Mount Everest
• 1981 - Kilimanjaro
• 1983 - Mount Wilson
• 1985 - Elbrus, Mt. Aconcagua

A listából a Tasman-gleccser meghódítását emelném ki. Ide Új-zéland túrisztikai hivatalától kapoott meghívást és abban a megtiszteltetésben részesült, hogy találkozhatott példaképével, Sir Edmund Hillary -vel, aki elsőként mászta meg az Everestet. Tulajdonképpen ezután a találkozás után döntötte el végérvényesen, hogy az Everestet is fel kell tennie a listájára.

Sokat nem is tétlenkedett, a nagy találkozás után nemsokkal neki is látott az esemény megszervezésének. Az előkészületek legfontosabb kérdése az volt hogy hogyan is lehetne úgy kivitelezni ezt az egész mutatványt, hogy túl is élje? Már feljutni sem piskóta, de onnan síléccel leereszkedni bármeddig is… Meg lehet próbálni. Egyszer.

1970 március 6-án indult el Katmanduból a csapat, amelyet a fotósokon, újságírókon, filmeseken kívül 800 hordár alkotott. Nekik jutott az a hálátlan feladat, hogy 22 nap alatt felcipeljék a 27 tonnányi felszerelést az alaptáborig.

További két hónapra volt szükség, hogy fokozatosan hozzászoktassák magukat a magassághoz és elérjék az indulás helyszínéül szolgáló South Col-t 8000 méteren.
1970 május 6-ára időzítették a lesiklást, de sokáig úgy látszott, hogy nem fog összejönni. A szél túl erősen fújt és ekkor úgy tűnt vissza kell ereszkedniük a táborig és majd egy hetet várni a következő lehetőségre. A szél viszont kora délután elállt és 13 óra 7 perckor Yuichiro Miura elstartolt.

Vadászpilótáknak készült sisakot viselt és egy ejtőernyő is a felszerelésére volt erősítve, hogy csökkentse a sebességét a 40-45 fokos meredekségű hegyoldalban.
Ebben a magasságban viszont már annyira ritka a levegő, hogy nem lehetett előre tudni az ernyő mennyire fogja tudni betölteni a fék szerepét. A gond ezzel az volt, hogy Miurának valahogy mindenképpen meg kellett tudnia állni még a Khumbu gleccser elérése előtt. Ha nem sikerül, az egyet jelent a biztos halállal.

Szóval Miura nekilendült és egészen pontosan 1280 métert ereszkedett mindössze két és fél perc alatt. Lehet, hogy ebben az esetben a zuhanás szó már közelebb is áll a történtekhez, mint az ereszkedés.
Végül bekövetkezett, amitől tarani lehetett. Az ernyő nem fékezte eléggé Miurát, ráadásul 90%-ban jeges felületen haladt, ami egyenesen a gleccser felé vezetett. Minden tudását bevetette, hogy lassítsa magát, de másfél perc siklás után valamivel már csak magatehetetlenül sodródott a jeges hegyoldalban.

Az égiek viszont úgy látszik értékelték a vakmerőségét, mert az első gleccserszakedék előtt 75 méterrel csodával határos módon megállt. Ez már nem rajta múlt, az volt a szerencséje, hogy egy kisebb hóval fedett területre sodródott, ami kellően lelassította, majd végül meg is állította.

Azt hinnénk, hogy egy ilyen megmenekülés után az ember meghúzza magát, nem kísérti tovább a sorsot és hegyet, de nem. Miura megfogadta, hogy még visszatér és megpróbálja megmászni a hegyet.

A kísérletről  “The man who skied down Everest” címmel dokumentumfilm is készült, amely legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar díjat is beseperte. A film készítését beárnyékolta, hogy hat serpa hunyt el a forgatás alatt egy gleccseromlásban és további két ember kapott szívrohamot a ritka levegő miatt

33 év után valóban visszatért és 70 évesen váltotta be ígéretét, amivel rögtön a legidősebb ember lett, aki valaha a világ tetején járt.

Habár később 75 korában újra sikeresen megmászta a hegyet, a rekordja megdőlt. Nem volt hát mit tenni, 2013-ban 80 évesen harmadszor is visszatért az Everestre csakúgy, mint George Mallory 90 évvel korábban. (Mallorytól származik a híres mondás, miszerint egészen egyszerűen azért kell megmászni az Everestet, mert ott van.) Harmadik sikeres mászásával újra ő lett a legidősebb ember, aki felért a csúcsra, teljesítményével a Guinness rekordok könyvébe is bekerült.  

Ahhoz, hogy harmadszor is legyen esélye meghódítani a Föld legmagasabb pontját nem kis akadályokat kellett leküzdenie.
Három szívműtéten esett át és volt egy további komoly műtéte, amelyben az eltört medencecsontját rakták helyre. Ha ez nem lenne elég, ekkora már cukorbetegséggel is küzdött. Egy ilyen medencecsont törés után ebben a korban már szinte mindenki tolókocsival közlekedne, de nem Yuichiro Miura. Ő megmászta az Everestet.

Egészen elképesztő életút és teljesítmény az övé, de Miura úr túl a nyolcvanon sem hajlandó lassítani. Egy interjúban elárulta, gondolkozik rajta, hogy 90 évesen is megpróbálkozik a mászással, ha még életben lesz. Ez 2022-ben lesz aktuális.